OSSERVATORIO LETTERARIO 

*** Ferrara e l'Altrove ***

Magyar nyelvű online melléklet - Supplemento online in lingua ungherese

http://www.osservatorioletterario.net - http://xoomer.virgilio.it/bellelettere/ - http://xoomer.virgilio.it/bellelettere1/ - http://www.testvermuzsak.gportal.hu

____________________________________________________

Ferrara, 2006. június 27., Kedd

                                                                                               

AZ ETRUSZKOKRÓL ÉS ÍRÁSUKRÓL

Valóban etruszk írás? A toszkánok mégsem leszármazottaik?

 

(Az «Osservatorio letterario» 47/48, 49/50, 51/52. számaiban megjelent cikkeim és a «Testvérmúzsák» portálomon megjelent írásaim alapján összefoglaló kivonat)*

 

   Az «Osservatorio Letterario» 47/48.  számában Mario Alinei nyelvészprofesszor és én közöttem lezajlott levelezés publikálása jóvoltából olvasható volt néhány magyar visszhang is a hazánkban megjelenő «Ősi kapocs» (a mű eredeti címe: «Etrusco: una forma arcaica di ungherese») c. könyve kapcsán.  Meg kell jegyeznem, hogy a magyar fordítás sajnos sok helyen pontatlan, egyenesen téves értelmezésű, sőt mi több, az eredetihez viszonyítva jelentős mennyiségű szövegrészek is hiányoznak! Sajnos mindez téves következtetések, félreértések forrása lehet. Ez a kötet – mint ahogy már említettem a cikkemben – Kiss Dénes hosszú recenziójával zárul. Ebben téves megállapításokat tesz (ld. 490. old. 6-10. sor), amely erősen vitatott lehet: arról a szövegrészről van szó, ahol a szóeleji  hangsúly okát ismerteti; ezt a tényt a kilégzés energiájával magyarázza.

   Az «Osservatorio Letterario» alighogy publikálta ezt a levelezést, az etruszk írás megfejtésével kapcsolatban szerkesztőségünkbe érkezett az egyik magyar etruszkológus kutató, Bodnár Erika levele, amelyben javasolta a „magyar kulcsban” való olvasatot, de Alinei professzortól eltérő megfejtéssel. Az eredmény nagyon meglepő, hogy szinte megdönti az eddigi elfogadott – esetleg már túl is haladott –  megoldásokat az etruszk rejtéllyel kapcsolatban. Az ő megoldását olvasva úgy tűnik, hogy túllép Alinei professzor megállapításain.

Bodnár Erika az  «Körtéfa» c. könyvének «Etruszkok» c. fejezetében, valamint az «Az etruszk-magyar aranylemezek titka»  c. könyvében többek között a perugiai határkő szövegét tárgyalja sok más etruszk szöveggel egyetemben. Az eddigi megfejtésekkel ellentétben Bodnár Erika szerint egy tipikus magyar ballada szövege lenne.

Miről szól a ballada? Bodnár Erika így foglalja össze:

«Egy gazdáról, aki felbőszülve megöl egy védtelen, árva leányt az erdőben. Tél van, amolyan lucskos,

ködös, a gazda éppen fát vág. Meglátja a lányt, és minden ok nélkül, csupán rossz kedvéből üldözni kezdi. Üti-veri a gyeplőszárral, mígnem a leány fennakad a lovas kocsi fékjén, a kerekek alá kerül, és meghal. Közben a gyeplő-szár legszívesebben elmenekülne, és mentené a leányt is. A gazda a halott lány leszakadt lábát feldobja egy faágra, ahol az fűzfaággá válik, és a fűzfa tövében fiatal fűz nő. A gyeplő-szár azonban bosszút forral, és a ballada végén egy fűzfaseprű közreműködésével – amely nem más, mint a lány szelleme – megöli és a mocsárba dobja gazdáját.» Ezek után hozzáteszi: «Azt gondolom, nem kétséges, hogy ez a szöveg bizony magyar... A perugiai határkövön található etruszk szöveg ugyanis nem más, mint egy magyar népballada (szerk.: ld. az eredeti cikk magyar nyelvű bővített változatában), magyar nyelven, megáldván annak minden stílusjegyével. Ballada: „Drámai menetű, rendszerint tragikus tárgyú, szaggatott, homályos előadású rövid elbeszélő költemény.” (Magyar Értemező Kéziszótár)

Mit jelent mindez?

 

Azt jelenti, hogy

 

ETRUSZK ÍRÁS=MAGYAR ÍRÁS

 

ETRUSZK NYELV=MAGYAR NYELV

 

 

 


ETRUSZK NÉP=MAGYAR NÉP

 

   Az a nép, amelyet a történészek etruszknak tartanak, magyarul írt, és magyarul is beszélt. Majdnem háromezer év távlatából, mi, mai magyarok még mindig tökéletesen értjük a nyelvüket, amely úgy hangzik a számunkra, mintha valamelyik ízes tájszólásunkat hallgatnánk.

Ráadásul a perugiai határkövön éppen egy népballadát olvashatunk, a népballadák pedig magyar népköltészetünk igen ősi ágát képviselik. (Kőmíves Kelemen, Kádár Kata stb.) 

   Ily módon persze némileg módosul a magyar történelem. Az etruszkok ugyanis Európa első civilizált, igen magas kultúrával rendelkező, 12 városállamból álló laza szövetségét alkották. Magas szintű művészettel, építészettel, és mint az előzőekből kiderült, költészettel rendelkeztek. [...]»

   Míg ezen cikkem első és olasz változatán dolgoztam az előbbiekkel kapcsolatban az alábbi gondolatok, kételyek jutottak eszembe, amelyeket elküldtem a szerzőnek:

   Először arra gondoltam, hogy a fék szó téves. A ballada prózai parafrazálásában olvasottak alapján: «Üti-veri a gyeplőszárral, mígnem a leány fennakad a lovaskocsi fékjén», hiába kutattam az etruszk szekerek, kocsik minden fajtája és a magyar lovas fogatok fajtái után, amiken semmiféle féket nem találtam. Amiről a magyar fogathajtás tud, magyar lelemény: fogathajtó versenyeken a kocsikba lábféket szereltek be kb. a 70-es években. Ennek segítségével aratták sikereiket a magyar világbajnok fogathajtók, Bárdos György és társai, illetve utódai. Korábban egyfajta fék volt, de az is 20. századi: a terhet húzó lovaskocsikon városokban volt olyan, egyik kereket rögzítő, kurbliszerű eszköz, amelyik meggátolta, hogy a városi forgalomtól megijedő lovak kárt tegyenek a szállítmányban, a kocsiban, vagy másokban.  Nézetem szerint a szövegben a lovaskocsi-féket el kellene hagyni.

  Azzal győztem meg magam, hogy a balladában említett gyeplő fékként is értelmezhető, hiszen féknek nevezte vagy nevezhette a kocsihajtó a ló irányítására használt eszközt (ahogyan az a szövegben is előfordul), a kantárt vagy gyeplőt a fékezésre és irányításra használt zablához kapcsolják. Tehát szerintem erre vonatkozik a magyar ABC szerinti olvasatú etruszk (et-ruszk=magyar) feliratban írt fék. A fék = zabla. A középmagyar nyelvben még zabola. (Ennek maradékai mindmáig megtalálhatók.)

   A fék tehát lehet a zabla, de a kötőfék nem is lehet a lovakon hajtásuk közben, csak ha kikötik őket valahova. Azért kötőfék a neve, és engem látszik igazolni, hogy a csavargó hajlamú lovat ezzel az eszközzel zabolázzák meg, amikor pihentetik.

   Min akadhatott fenn? Nem arról van-e szó, hogy a lány egyszerűen a kerekek alá került? (Hogy minek következtében, nem ide tartozik, az a szövegben adott.) De ha a gazda nem a lovaskocsival hajkurászta a lányt, akkor hogyan üthette-verhette őt a gyeplővel? Ha a lovaskocsi, szekér állt volna, hogyan eshetett a kerekek alá a lány úgy, hogy szörnyethal?

   A kocsihajtó halála számomra egyértelműnek tűnik: hiába akarta megfékezni a lovakat (nem a kocsit), azokba „bele bújt az ördög”, azaz fékezhe-tetlenné váltak, mint a végzet, és így rohantak saját vesztükbe, és így halt meg gazdájuk is.

   A „balfasz” kifejezéssel kapcsolatban az alábbiakról van tudomásom.  A szöveg keletkezése után sok évszázaddal keletkezett NADRÁG nevű férfiviselet bal szárába csüngő testrészről, illetve az azzal való gyalázásról van szó. A 20. században kezdték bővebbre szabni a bal nadrágszárat, hogy a pakk beleférjen. Korábban középen, egyesek, főleg huszárok, viselték e szervet külön, felhívó szándékkal, nem ritkán túlszabott, kitömött tasakban a nadrágjuk elején középen. Azóta van „balfasz”, amióta baloldalon viseli az ember, és azóta szoknak le erről a kifejezésről, amióta a sportosnak vélt, szár nélküli alsógatyákban ismét középen, hasra feszítve szokták viselni, különösen ahogy a 70-es, 80-as években a szűk nadrágok divatja idején viselték.

A fentiekre az alábbi választ kaptam:

 

   «Ha bárhol talál jobb megoldást, örülök neki. Tökéletes megfejtésünk csupán akkor lehetne, ha valahol meglelnénk ennek a balladának még létező változatát a magyar balladák között. Én folyamatosan keresem, de még nem találtam meg. A másik lehetőség megkérdezni egy etruszk honpolgárt, amihez már csak egy időgép hiányzik.

Olyan fékről tudok, amelyet kerékkötőnek hívtak. Több változata ismert. Az egyik változat kötélből volt, és a kötelet kötötték valamilyen módon a kerékhez, hogy ne tudjon forogni. Ebbe nyugodtan beleakadhatott valaki, de úgy emlékszem, a féket én is kötőféknek írtam a ballada alatti magyarázatban.

  A másik vitatott szó nekem is sok fejtörést okozott. Így van leírva: PRVSZ, és a hangugratás törvénye miatt mély magánhangzókat kell beleolvasni. (A,Á, O,Ó, vagy U,Ú)

Lehetőségek: paravasz, parvasz, pravasz, provosz, porovosz, porvosz, stb. Mindegyiket végigpróbáltam, de semmi jobb nem jutott eszembe.

A megfejtés a mondat elejéből következően biztosan nem kedveskedés, hanem valamilyen sértés lehet.

Talán lehetne pár vasz?»

 

   Menet közben egyre lázasabban kerestem anyagokat e problémakör vizsgálatát illetően, így találtam Benedekfy Buró Ágnes nevére, aki  «Megoldódhat-e az etruszk rejtély?»  c. tanulmányában többek között az alábbiakat írja:

 

   «Az etruszk írással (mely egyértelműen rovásírás) kapcsolatosan az általános vélemény az, hogy kitűnően olvasható, de megértésével gondok vannak. Az etruszkológia atyja, Massimo Pallottino szerint az etruszk feliratok nagy részét azok az állandó kifejezések képviselik, amelyek tele vannak istennevekkel és személynevekkel, valódi mondanivalójuk nincsen.

   A mai elfogadott etruszk szövegolvasatok alapja egy korai "görög" ábécé (az euboiai), amelyet az etruszkok a mai tudományos vélekedés szerint a görögöktől vettek át a Kr.e. VII. században. E korai görög jelekből kialakult etruszk jelrendszer adta az alapját az egyéb itáliai népek írásjeleinek (oszk, venét), valamint ebből fejlődött ki a latin ábécé jelrendszere.

   A széles körben elfogadott etruszk ábécében nem szerepel az "o" hang. Az "o" hang hiányával kapcsolatosan elmondható, hogy az ősi szanszkrit nyelvben, mely elvileg minden indoeurópai nyelv alapja, csak három magánhangzót, az "a"-t, az "i"-t és az "u"-t különítették el a nyelvészek, így kézenfekvő volt, hogy az etruszk is ehhez hasonló magánhangzókészlettel rendelkezhetett.

   Mauro Cristofani felhívja a figyelmet arra, hogy az etruszk ábécé jel-hang megfeleltetése nem a valós fonológiai értékeken, hanem megegyezésen alapul.

A görögöktől való átvétel-elméletben rejlik egy-két ellentmondás, mely írástörténeti szempontból nehezen oldható fel.

   A legelső görög ábécével írt görögországi felirat, melyet Kr.e. 730-ra kelteznek, elvileg körülbelül egyidős az első etruszk feliratokkal, ám a két írásmód már különbözik az írástörténeti kor meghatározásának szempontjából két igen lényeges kérdésben.

  1. A görög és az etruszk feliratok írásiránya ellentétes: a görögök balról jobbra, az etruszkok (ez különösen a legkorábbi feliratok esetében törvényszerű) jobbról balra írtak, tehát az etruszk írás iránya megegyezik a székely-magyar rovásírás irányával. Az etruszkológusok a jelenséget azzal magyarázzák, hogy az etruszkok akkor vették át az ábécét és ezzel együtt az írás irányát, amikor a görögök még nem döntötték el, hogy melyik irányban írjanak.

   2. A másik semmiképp sem elhanyagolható jellemzője a legkorábbi etruszk feliratoknak az írásjelek összerovásának jelensége. Az összerovás vagy ligatúra olyan rövidítési mód, amely kizárólag ragozó nyelvek esetében alkalmazható, így a székely-magyar rovásírás egyik fontos sajátossága.
A ligatúra alkalmazása az írás fejlettségének nagyon magas szintjét mutatja, hiszen az összerovások írásához, és főképp azok elolvasásához nagyon nagy gyakorlati tudásra van szükség. Az etruszk írás a századok során, az írás egyre szélesebb körben való elterjedésével fokozatosan veszít összerovó képességéből.
   Nehezen képzelhető el, hogy az etruszkok, miután átvették az ábécét a görögöktől, gyorsan megfordították az írás irányát, és egy szempillantás alatt kitalálták, elterjesztették, megtanulták a jelek összerovásának és feloldásának mesterségét.

Maga Mauro Cristofani, aki szerint az etruszkok a görögöknek köszönhetik az írott kommunikáció lehetőségét is, azt állítja, hogy hihetetlen sebességgel terjedt el az írás Etrúria területén a Kr.e. VII. században.»

   Benedekfy Buró Ágnes a hivatalos etruszk ábécé jel-hang megfeleltetéseit kis mértékben módosította. Így egy olyan ábécé jött létre, amely segítségével magyarul olvashatjuk az etruszk szövegek egy részét. Így olvasva a perugiai határkő feliratát nemcsak az előző olasz Pittau olvasatától, de még Bodnár Erika olvasatától is eltér. Benedekfy Buró Ágnes  felhívja a figyelmet, hogy az etruszk szövegek olvasásához ismernünk kell a székely-magyar rovásírás szabályait, rövidítési módjait, valamint mindig szem előtt kell tartanunk a nyelvfejlődés során fellépő törvényszerű hangzóátalakulásokat.

Az etruszk szövegek három fő csoportot alkotnak:

 

- edényfeliratok és borhimnuszok,

- a karcolt bronztükrök feliratai,

- kőbe vésett, kőre festett dokumentumok (pl: sírfeliratok, stb.).»

 

Az ő olvasata szerint a szöveg nem más, mint a bűnbeesés története párbeszéd formájában (három szereplő: Isten, a Gonosz és a "bűnös" jól elkülöníthető), mesélővel.   Benedekfy Buró Ágnes hangsúlyozza, hogy a szövegben a "bűnös" jelentése nem "vétkes", hiszen már akkor "bűnös", amikor még csak találkozik a kígyóval. A magyar dunántúli táltosok hagyománya szerint a magyar ősvallás neve "BÜÜN" vallás, így érthető, hogy az etruszk szövegben a "bűnös" pogány ősvallásút jelent. 

   E szövegolvasatok alapján felvetődik benne a gondolat, hogy talán megoldódik az etruszk rejtély. «Itália területén körülbelül tizennégyezer felirat került már napvilágra, melyek bizonyára tartogatnak még számunkra érdekességeket és meglepetéseket. Etruszk feliratok kerültek elő Magyarországon az 1800-as évek elején (a "kecskeméti lemez"), a görögországi Lemnosz szigetén és Egyiptomban is (Liber Linteus).

S mindez hogyan lehetséges? Reméljük, hogy ezt maguk az etruszk feliratok fogják nekünk a jövőben elmesélni» - ezekkel a gondolatokkal fejezi be az etruszk írásról szóló tanulmányát Benedekfy Buró Ágnes.

  Itt szeretném emlékeztetni Olvasóimat Piero Bernardini «Etruszk, egy újra felfedezett nyelv» («L’etrusco una lingua ritrovata») c. könyvére (Mondadori, 1984): ebben a könyvben az etruszk szöveg szankszrit kulcsban való olvasását javasolja a szerző és valóban összefüggő, értelmes szövegekkel lehet így is találkozni. Vagy Giovanni Feo «Etruszk mítoszok, jelek és szimbólumok» (Stampa Alternativa, 2003) c. könyvre hívnám fel figyelmüket, amely viszont etruszk és baszk nyelvrokonságról szól.

   Ezen a ponton óhatatlanul felmerül bennem a következő kérdés: Hogy lehet az, hogy az olasz etruszkológusok megfejtései – de még mai napig véglegesen meg nem oldottak – ennyire eltérnek Bodnár Erika, Benedekfy Buró Ágnes és más magyar megfejtésektől? Az olasz és magyar megfejtések eltérésével kapcsolatban az alábbi magyarázatot adta nekem Bodnár Erika, aki az ún. fiktív ábécére hivatkozott:

 

   «Hogyan fejtették meg az etruszkológusok az eddigi feliratokat?

  1.  Feltételezték, hogy az etruszk ábécé a görög ábécéből ered, és a hasonló jeleket a görög ábécé hangjaival azonosították. Ily módon kaptak egy olvasható szöveget, amit senki nem értett, és a nyelvet, amely ily módon kialakult, senki nem beszélte, tehát nem is lehetett eldönteni, hogy a későbbi megfejtések helytállóak-e.

  2. Azokból a szavakból, amelyeket kaptak, valamilyen módszerrel szótárakat hoztak létre. (Talán a görög vagy a latin szavakhoz való hasonlóság alapján?! Magam sem tudom, hogyan.)

  3. A későbbi generációk a kitalált szótárak alapján dolgoztak és dolgoznak ma is.

  4. Tanulmányok és könyvek sora született a kitalált nyelv alapján született megoldásokból, konferenciákon vitatták meg az „eredményeket”, a megfejtők komoly tudományos hírnévre tettek szert.

  5. Mi lehet hát a hivatalos reakció arra, ha azt mondjuk, hogy nem jó a felhasznált ábécé…»   

 

    Valóban, az etruszkokkal foglalkozó web-oldalakon általában az alábbi megállapítások olvashatók:

Az etruszk nyelv a kezdetektől fogva rejtélyes. Valójában a tudományos kutatásnak sikerült ezen ősi nyelv sok titkát feltárnia, noha ugyancsak kevés az írásbeli bizonyíték, amely kimerül néhány rövid sírfeliratban vagy szövegben. Feltehetően a rómaiak Etrúria gyarmatosítása következtében megsemmisültek vagy eltűntek a nyomok. Mindenesetre bizonyos vonzó hatása van annak az elképzelésnek, hogy  Rasna népei önmagukban inkább ezoterikusnak tűnnek. Az etruszk nyelv görög eredetű ábécére épült és a latin ábécéhez hasonló. Hogy még a mai napig ennyire ismeretlen az etruszk nyelv, az annak tudható be, hogy teljesen idegen, eltérő az ismert nyelvcsoportoktól. Alicarnassoi Dionigi és több más történész szerint az etruszkok beszélt nyelve különbözik minden más ismert nyelvtől. A rómaiak hódítása következtében az etruszk nyelvet apránként a latin váltotta fel a teljes feledésbe menésig.

   Az olaszok megállapítása szerint az etruszk írott szöveg minden nehézség nélkül, jelentéktelen módosításokkal olvasható, mert a görög ábécé betűivel íródtak. Tehát – állítják az olaszok - az etruszkot illetően nincs semmi „beazonosítási” probléma  (mint ahogy gyakran hallani lehet). Az etruszk leírások tanulmányozása eredményeként a szakértőknek sikerült kb. 500 etruszk szónak a jelentését és néhány nyelvtani vonásait rögzíteni.

  Így látható, hogy az etruszk nyelv semmiféle nyelvvel nem hozható rokonsági kapcsolatba, mint ahogy az alapszótár is bizonyítja: az alábbi közös szavak, mint a rnlach "szép", sec "valakinek a lánya", cel  "föld", liur "hold", nem  hasonlítható össze más nyelvekkel.

    Mint ahogy más népeknél, úgy az etruszkoknál is szokás volt szükségből feliratokat vésni a legváltozatosabb tárgyakra és kézműves termékekre: kőre, cserépre, fémre. A kézműves termékek rövid felirata a tárgy tulajdonosára vonatkozik, vagy valakire, vagy egy istenségre, akik számára készült az a tárgy. Más írások viszont mintha márkajelzések lennének, ugyanis ezek a tárgy készítőjének, gyártójának a nevét viselik. Nagyon kevés - kb. tíz körüli - az 50 szót meghaladó szöveg. Ezek közül emlékeztetőül megemlítjük az első négyet:  „Zágrábi múmia”, „Capua táblája”, „Cortona lemeze”, „Perugiai határkő.

Mesterházy Zsolt ókorkutató «A magyar ókor» c. könyvében az etruszk alábbi magyar fordításait idézi, amelyeket Baráth Tibor magyar rovásírás ábécéjének segítségével kaptak:

 

   Az etruszk komil lótolvajról magyar felirattal: «Az úr a ló elé es(ik) épp. Ez a képe. A lovat el akarta lopni. Ez a nyűgje.» Bodnár Erika olvasata szerint a szöveg mást mond :

 

 

1. TYePüNKPe VáBÓL Arák,

2. éK ReSZ CséP éPICS GyeP.

 

Mai magyar nyelven:

1. Gyepünkbe fából arák

2. Ég, lesz csép! (Egek, lesz itt csépelés !) Építs gyep! (gyep : gyeplő).

 

[...]

   Meg kell jegyeznem, hogy ahány szakértő, annyiféle ábécé, pl.: Fischer Károly Antal (ls. a baloldali táblázatot)  Forrai Sándor, Gyenes József, Baráth Tibor, Varga Géza  stb. ábécéje. Friedrich Klára hun-magyar rovásírás szakértő a kárpát-medencei  magyar letelepedéssel kapcsolatban Alinei professzor hipotézisét alátámasztón az alábbiakat mondta:

 

«Ha a magyar rovásírás széles körökben ismert lenne, nem állnának helyt az alábbi történelmi hazugságok: a magyarok finnugor eredete és rokonsága, a magyar ősök sámánhite, a 896-ban megjelölt honfoglalás, az a megállapítás, hogy a magyarok a XI. sz. előtt semmiféle saját írással nem rendelkeztek, s hogy a nyugati hittérítőktől tanultak meg írni».

Varga Géza szerkesztette «Bronzkori magyar írásbeliség» (Írástörténeti Kutató Intézet, Budapest, 1993.) c. könyvben olvasható, hogy legutóbb Sándor Klára vette számba a székely-magyar rovásírás eredetét magarázó eddig megjelent írásokat, amelyek közül eleve kirekesztette azokat, amelyek nehezen lennének összeegyeztethetők a ma általában hangoztatott őstörténeti hipotézissel főként a két világháború között napvilágot látott és manapság újra egyre nagyobb számban feltűnő általa dilettánsnak bélyegzett elméleteket (sumer, japán, etruszk stb. kapcsolatokat). Varga Géza ezt azzal magyarázza, «hogy nyilván azért nem, mert a déli kapcsolatokról árulkodó adatokat nem lehet összeegyeztetni az elfogadott (pontosabban: tanított) őstörténeti elképzelésekkel, amelyek szerint a magyarság északról vándorolt dél felé és szinte minden tudását viszonylag későn, másoktól vette  át.  Ez  az  alapjaiban  elhibázott őstörténeti kép csak a hasonló – kimazsolázott alapokra épülő – dolgozatok segítségével tartható fenn. [...] A székely rovásírás és általában a magyar jel- és jelképhasználat  legfontosabb összefüggéseinek tanúvallomását nem lehet figyelmen kívül hagyni. Tudomásul kell venni, hogy a székely rovásírás kapcsolatai nem az Urál-vidékre, hanem az ókori magaskultúrák világába vezetnek. [...] A déli kapcsolatokat kétkedők alapvetően két ok miatt nem hajlandók vizsgálni sem. Az egyik ok az, hogy egy – a déli magaskultúrákra is kiterjedő – komplex elemzés során az eddig hangoztatott nézetek jó része szappanbuborékként pukkanna szét. Ezért az ilyen irányú kutatás a saját főnökeivel, kollégáival szembeni konfrontációt, a publikációs és egzisztenciális beszűkülését jelenti egy hivatásos kutató számára. A másik ok az írás kialakulásával kapcsolatos alapfogalmak tisztázatlansága, ami persze jórészt az előző tilalmakból fakad. [...]»

 

«A székely rovásírás eredete» (Írástörténeti Kutató Intézet, Budapest, 1998.) c. könyvének  bevezetőjében – amely 25 éves kutatásainak eredménye – olvashatók az alábbi nagyon is elgondolkoztató megállapításai: «A székely rovásírás keletkezési körülményeinek tisztázása nemzetközi jelentőségű kultúrtörténeti kérdés, amelynek megválasztása elsősorban a magyar tudomány feladata lenne [...]. Adósságunk nem csupán a viszonylagos adathiánynak* [*Nota V.G.: Az adatok nagy halmazával rendelkezünk, amelyet az eredetkutatók eddig nem vizsgáltak, netán hibás vagy hiányzó elméleti alapvetésük miatt nem tekintettek adatnak.] köszönhető: összefüggésben van azzal is, hogy nincs rovásírás-kutatással foglalkozó állami intézményünk; hogy írástörténészeket nem képezünk s hogy az íráskutatás a gazdagabb országokban sem áll a helyzet magaslatán. I. J. Gelb írástörténész szerint írástudomány nincs, mert az írásemlékek egyszerű leltározása – a nagy kérdések megkerülése mellett – még nem tudomány. Rovásemlékeink teljes körű leírása is várat magára; a székely írás eredetét taglaló elméletek pedig többnyire csak szerzőik óvatosságát, tájékozatlanságát, módszertelenségét és előfeltevését illusztrálják. A nyilvánosság számára is érzékelhető szemléletváltásra** akkor számíthatunk, amikor a kutatás „meghatározó vonulata” átlép az északi őshazát feltételező őstörténeti prekoncepción. [** Nota V.G.: Az íráshasználat és értékelése mindig is politikai jelentőséggel bírt: Amikor az arab Jutejba Kr. u. 712-ben elfoglalta  Horezmet, barbár módon elpusztította a horezmiek – őstörténelmünkről is tanúskodó – könyvtárait. Mint Al-Bíruni írta: „minden eszközzel üldözte és irtotta mindazokat, akik ismerték a horezmiek irodalmát, akik hagyományaikat őrizték, mindazokat a tudósokat, akik közöttük éltek, úgyhogy minderre homály borult és nincs biztos tudomásunk arról, ami történelmükből az iszlámnak hozzájuk való megérkezésekor ismeretes volt”. Hasonló szerepet játszott a magyar tudományos életben az 1848-49-es szabadságharcunk leverését követően Hunfalvi (Hunsdorfer) Pál is, aki szerint „bárdolatlanság és nemzeti érzéstől elvakítottság uralkodott a szittya-hun-székely betűk koholmányaival dicsekvő hozzá nem értők soraiban”. Hunfalvy közé életnagyságú olajképe ma is központi helyen függ, nézetei pedig meghatározóak a Magyar Tudományos Akadémián.]

   Fontosnak tartom az Osservatorio Letterario  Olvasóit informálni arról a tényről, hogy az etruszk szövegek magyar kulcsban való olvasása – amit a legtöbb nyelvész és etruszkológus támad –  nemcsak Alinei professzortól ered,  hanem a múlt és a jelen kor  magyar nyelvészeitől és etruszk kutatóitól, egyenesen javasolván a z ősi magyar rovásírás alkalmazását, amelynek segítségével talán megoldható az etruszkok eredetének és nyelvének rejtélye.

   A már említett  Mesterházy Zsolt szintén már idézett könyvében az alábbiakat állapítja meg: «az elolvasott öt szöveg alapján határozottan úgy véljük, hogy az etruszk nyelv a magyar nyelvcsaládba tartozik és annak itt meghatározó dialektusa annyira közeli árnyalata a magyar nyelvnek, hogy vele teljesen azonosnak vehető. Ez nagy eredmény, mert igazolja, hogy az olasz félszigetre a Kr.e. 1000 után betelepedett és ott magas kultúrát alkotott szántó-vető nép is magyar volt, akárcsak az Égei-szigetek és a Balkán-félsziget első népessége, valamint Nyugat-Európa első két néphulláma». A 318. oldalon pedig a következőket olvashatjuk: «Az a tény, hogy a magyar rovásírásnak az etruszkéval szoros kapcsolata van, valamint az etruszk-magyar számrovás teljes azonossága, belső szerkezete is azt bizonyítja, hogy a két nép valamikor szoros kapcsolatban volt egymással. Ennek egyik bizonyítéka, hogy Olaszország etrúriai területén, tehát Rómától északra számos olyan magyar hangzású földrajzi nevet találunk, mely nevek ma is megtalálhatók a Kárpát-medencében. Ezek között több az olyan apróbb település, mely csak az igen részletes térképeken van feltüntetve, így többek között az Imola melletti Buda helység is. A 318-319. oldalon felsorolja az alábbi helységneveket, mellettük megjelölve pontos földrajzi helyüket (a mai magyarországi, a trianoni békediktátum által amputált magyarországi területek, egyiptomi, olaszországi, galileai előfordulás): Aba, Dia, Turf, Vára, Futa, Fara, Tar + Kán, Tisza + Nána, Tiszanána, Imola, Luka, Buda [N.B. Atilla – nem Attila! - hun király öccét idéző Buda összetételű helységneveinkről van szó.], Sienna (Szenna, Senna, Semna), Alma, Baj, Rigó Kana, Sovata (Szováta), Padan, Horka, Bana. E felsorolás után Mesterházy Zsolt megjegyzi: «Jellemző, hogy az elszármazók jobbára a bronzkori Ómagyarország sűrűbben lakott területeiről érkeztek új lakóhe-lyükre...»

  Mit mondhatnánk Gianni Guerra szobrászművész honlapján olvasható bemutatkozására? Íme:

 

  «Régóta azt kérdezem magamtól sok ezer bennem lévő kíváncsiság között, azon felül hogy anyám etruszk vonásokat hordoz magán: Miért Buda a családneve? Nem egy közismert vezetéknév Olaszországban. Ez a családnév Felső-Lazióban és Dél-Toszkánában létezik. Anyám Caninóban született és élt Tuscania, Tarquinia és Montalto di Castro környékén Maremma határában. (Háttérben a mitikus Vulci.) Itt éltek sok évszázaddal ezelőtt az etruszkok és számtalan „jelet” hagytak  maguk után. Egy titokzatos nép, amely mindig felkeltette érdeklődésemet. Kisfiú koromban kerületemben sírrablóknak rögtönzöttek „rejtett” helyekre vittek engem, s mivel kistestű és nagyon bátor voltam gyakran leeresztettek kisebb gödrökbe megnézni, hogy mi van belül. De ez már egy másik történet, [...]. Hála egy fiatal, magyar idegenvezetőnek, Lyllának, összerakhattam egy nekem nagyon kedves történetet.

   Mindannyiunknak van „egy története”. Közülünk mindenki kíváncsi lehet őseire... A magyar nép néhány évszázaddal ezelőtt magyar törzsekből állt, akiket a környékbeli népek többször is leigáztak (a legveszettebbek a tatárok voltak), majd a törökök és több más területről érkező barbár népek. A magyar földön évszázadokig halál és rombolás jutott osztályrészül. Aki el tudott menekülni... megérkezett ki tudja hány év folyamatos helyváltoztatás után egészen Közép-Itáliába... Buda […] volt a Duna jobb partján, egy kis település,  és úgy hírlik, hogy Attila fivére neve volt, aki alapítója volt ezen településnek. A Duna baloldalán egy másik település volt, aminek neve Pest...

A századok folyamán itt született meg: ... Budapest. Ez egy nagyon összesűrített elbeszélés, de nem óhajtok ennél leragadni tovább. Elindult kicsi mechanizmus bennem...., Visszatértem Budapestre, mint turista és ... mint felfedező. Az út megtestesítette „kétségeim”. Mindenkinek megvan a maga története... Most „ismerem” az enyémet. Jó arra gondolni, hogy valószínű anyám szépszüleinek ... nagyszülei  értékes magyar törzsfők voltak […]» (Forrás: http://www.gianniguerra.it/albumdiricordi8.htm)(Fordította © Dr. Bonaniné Tamás-Tarr Melinda)

 

   Végezetül olvassunk el egy Olaszországban most ismeretes összefoglalót az etruszk ábécéről, amely csak jelentésben és nem formában, három fázisban fejlődött:

 

   1. 700 körül fogadtak el egy görög ábécét, ponto-san nem azonosított, mindenesetre  nagyon ősi,  minthogy a legnagyobb részében föniciai jelekből formált. Ezzel, kevés jel jelentését módosítva felcserélik a 26 jelből álló ősi etruszk ábécét. Ehhez hozzájönnek formájukban enyhén eltérő újabb jelek ahonnan hiányoznak bizonyos, a  mai Lugano, Sondrio, Bolzano területi ún. észak-etruszki  vagy subalpin jelek, Felsina vagy Bologna felsineo jelek és az estei veneto jelek.

   2. 650 körül néhány ősi jel eltűnik, nyilván mert haszontalanok a nyelv számára; megjelenik egy új hangzó amely az f mássalhangzót jelöli; megszületik az új klasszikus etruszk ábécé, közösnek is nevezett, mert az egész etruszk kulturális területre kiterjed.

   3. 100 körül az etruszkok nyelvüket inkább a latin ábécé betűivel szeretik írni;  Augusztus császár idején elhagyják magát a nyelvet, amely teljesen feledésbe merül.

   A fent leírt 1. és 2. fázisban az írásjegy  lineáris, általában  balra haladó, olykor  balról jobbra majd jobbról balra tartó írás; a 3. fázisban balról jobbra haladó. Az 1. fázis során gyakran, a 2.-ban ritkán a szavak el vannak különítve egy vagy két fölülre helyezett ponttal, ezenkívül a szavakon belül pontok vagy megkülönböztető jelek láthatók.

(Forrás: http://www.funzioniobiettivo.it/medie_file/scrittura/storia/Storia%20della%20scrittura.htm)

 

   Az olasz nyelvű, eredeti cikkemben nem említettem a magyar cikkemben látható etruszk labirintust, amely Bodnár Erika szerint «nem más, mint egy agytérkép. Középen a legvédettebb kamra, a CÉL, maga az agyalapi mirigy, a lélek székhelye. Hosszú és tekervényes tekervényes út vezet haza, a LÉLEK otthonába, és vannak olyan utak, amelyek nem vezetnek sehová: zsákutcák. Mi, magyarok, bizony hosszú évszázadok óta egy ilyen zsákutcában bolyongunk.»

 

   Az alábbiak szerint magyarázza Bodnár Erika a képet és a feliratot: «A H betűt az etruszk-magyarok nem írták ki, de a kiejtésben valószínűleg érzékeltették, így a felirat értelemszerűen HIDRA.

   A hidra leginkább a népmeséink sárkányához hasonlatos sokfejű lény, amely helyenként labirintusban lakik, és némelyik példánya emberekkel táplálkozik, így nem túl kívánatos „háziállat”. Elpusztításához igen nagy erejű, bátor hősre van szükség.

   Ilyen hős volt például az ókori görög és római mitológiában Herkules, vagy Heraklész, akinek egyik feladata éppen a laernai hydra-vízisárkány elpusztítása volt.»  

Magától értetődik hogy a fentiekben olvasott teóriák tudományossága az etruszk nyelv magyar,

indián, közép-kelet  eredetet illetően még bizonyításra vár, ezek a  hipotézisek szkeptikusságot váltanak ki sok kutatóból.

   S még mindig nagy a várakozás arra, hogy hátha sikerül egy, az eddigieknél jelentősen hosszabb etruszk szövegre bukkanni vagy névátírásokra találni – szerencse folytán –, esetleg egy kétnyelvű autentikus poémára találni (mint pl. Rosetta síroszlop!), hogy végre fény derülhessen eredetétől kezdve egy nép rejtélyes nyelvére, annak az évszázadokon keresztül jelenlévő  népre, amelyik – az olasz régészek szerint ez világos – a villanovai népek kultúrájából fejlődött Közép-Itália és a Pó-síkság népévé. Talán éppen itt van a probléma: honnan erednek a villanovaiak? Avagy kikkel voltak intenzív kapcsolataik? Talán Közép- és Kelet-Európával... Még ma sem egységes az olasz tudósok véleménye sem. Eltérő a véleményük arról, hogy tulajdonképpen honnan érkeztek Itáliába. Egyesek azt vallják, hogy a tenger felől, Kis-Ázsiából, mások viszont azt, hogy autoktonok. Abban viszont megegyeznek, hogy az etruszk nem indoeurópai eredetű nyelv...

 

   Az «Osservatorio Letterario»  49/50. számában tehát bemutattam Önöknek a perugiai határkő néhány értelmezését és olvasatát. Ugyanazt tettem  a lap 51/52. számában a Pyrgi aranylemezekkel kapcsolatban: összehasonlítottam a létező fordításokat és értelmezéseket Bodnár Erika  megfejtéseivel.

   1964-ben, az ősi Pyrgi romjain épült Santa Severában, Caere kikötőjében került napfényre a három aranylemez Massimo Pallottino által vezetett régészeti ásatások közben: az egyikre pun szöveg volt vésve, a másik kettőn etruszk szöveg. 

   A lemezek gondosan el voltak rejtve a szentély elpusztulása idején, mégpedig egy mélyre ásott kádban a templom  A és B épületében.

   Ha igaz az, hogy a pun nyelvű szöveg nem jelent ágháthatatlan problémát, akkor senki nem mondja, hogy az etruszk szöveg ennek a fordítása.  Csak a szövegben előforduló tulajdonneveket tudjuk összehasonlítani.

   Például, a pun aranylemezen «Caere népének királyaként» neveznek meg egy személyt: most viszont tudjuk, hogy abban az időbben a városnak nem volt királya.

   Csak egyetlen adat biztos, mégpedig az, hogy mindkét változat ugyanazt a témát tárgyalja, azaz Caere és Kárthágó között megkötött szerződésről szólnak; a szerződő felek a paktum tanúiként hívják mindkét nemzet védő isteneit. A szövegekben fel lehet ismerni Caere bírójának nevét, Thefarie Velianast, aki a szentélyt Uninak ajánlotta fel. 

 

   Tudjuk, hogy a megkötött szerződést lezáró vallásos szertartást pun ritus szerint végezték. Sajnos a pun lemezen nincs egyetlen egy etruszk kifejezésről sem fordítás, amely számunkra új lenne.

 

   Massimo Pittau nyelvész szerint az  (A) lemez szövege etruszk nyelvre való átírással a következő:

 

   «Ez a thesaurus és ezek a szobrocskák Giunone-Astartéé lettek. A város védelmezője lévén, Cluveniától Thefanio Velianiónak átengedett kettőt [fiút];  [ő] mindenegyes templomnak adományozott és a kincstárnak földterületeket ajánlott fel három teljes esztendőre e Kormányzónak, sóadományokat [?]   leszármazottak Kiosztójának [Giunne] a szentély elnökletségéért; és ezek a szobrocskák annyivá [váljanak], mint amennyi csillag [van]!»

    

 Itt van a második (B) föníciai-pun írással írt lemez:

 

   «Astarte úrnőnek Tiberio Velianio, Caere királya ajándékozta Zebah  havában  ezt a szentélyt, ajándékként a templomban és a  cellákban, mert Astarte pártolta a hívőjét, uralkodásának harmadik évében, KRR [Fordítói megjegyzés: Karar (?)], az istenség temetésének napján. És annyian legyenek az istenség szobrának évei, mint ahányan ezek a csillagok [vannak] . »

   Massimo Pittau második lemezről készített fordítása a föniciai-pun nyelvspecialisták jelzett irányvonalából ered, s a saját fordításához alakította az első etruszk átírást. Azonban nem akarja senkire sem  erőltetni ezt a fordítását, hiszen tudatában van annak, hogy ebben a nyelvben nem kompetens kellőképpen, ezért nem is bátorkodik a sémi-nyelvész kollágákkal konfrontálódni. Azt az egyetlenegyet szándékozik csak megemlíteni, hogy az írnok, aki a  lemezekre írta a föníciai-pun  szöveget, karthágói volt, aki teljesen nem értette meg az etruszk kollégája írását, s innen erednek, ebből adódik a két írásbeli eltérés. 

 

   Íme a harmadik, etruszk nyelvű lemez kétféle értelmezett (lefordított) szövege (C):    

 

   «Így Thefario Velianio Giunonénak átengedte e jelen december hónapi  adományt [és] bőkezű juttatást adott neki. A csillagokhoz [viszonyítva] a thesaurus tizenegyedik éves szertartása volt. » [Ford. © Dr. Bonaniné Tamás-Tarr Melinda]

 

Vagy:

 

«Így Thefario Velianio Giunonénak átengedte e jelen december hónapi  adományt [és] bőkezű juttatást adott [a templomnak]. A csillagokhoz [viszonyítva] a thesaurus tizenegyedik éves szertartása volt. » [Ford. © Dr. Bonaniné Tamás-Tarr Melinda]

   Akár a két lemez etruszk írásmódjának változását, akár a nemesi Velianas formáinak az elsőtől való különbözőségét és ettől eltérő Veliiunasét nézzük, arról biztosítanak bennünket, hogy mindegyik lemez más és más írnoktól származik. Valószínűleg a megbízó neve határozatlan hangsúlyos magánhangzóval az első szótagra eső hangsúllyal Vélinasnak hangzott.

   Röviden összegezve: A «kétnyelvű» lemezpár (a megfelelés a szöveg tartalmára vonatkozik és nem a nyelvi formára) Astarte nevű istennőnek (etruszk nyelven Uni) szóló szentély helyének (tmia etruszk nyelven) és az istennő egy szobrának ajánlásáról emlékezik meg föníciai nyelven. Az istennő iránti elimerésként az ajánlás szerzője Thefarie Velianas, Caere királya, uralkodásának harmadik esztendejé-ben. A rövidebb szöget tartalmazó lemez a rítust pontosítva egy kultusz születésének körülményeire emlékeztet. A két élemezre írt egyazon szöveg arra enged következtetni, hogy a Kr. e. VI. században szoros kapcsolat volt Caere e Khartágó között.

Mario Alinei Pyrgi-lemezek fordítása érdekes és más (vö. «Etrusco: Una forma arcaica di ungherese/Ősi kapocs. A magyar-etruszk nyelvrokonság», Il Mulino , Bologna 2003 és Allprint Kiadó 2005):

Föníciai szöveg olaszul:

 

«Alla signora Astarte: questo č il luogo sacro che T.V., regnante su Caere, ha fatto e ha dato nel mese del sacrificio al sole, come dono nel tempio. E io l’ho costruito, perché Astarte ha richiesto ciň da me nell’anno terzo del mio regno, nel mese di Karar, nel giorno del seppellimento della divinitŕ. E gli anni della statua/del sacello della divinitŕ nel suo tempio (siano tanti) come queste ‘stelle’ (bullae).»

 

Magyarul: «Astarte úrnőnek: ez az a szent hely, amelyet T.V. [Ford. mgj.: Thefario Velianio] Caere kormányzója készített és adott a napáldozat havában ajándékként a templomban. És én azért építettem, mert Astarté kérte ezt tőlem uralkodásom harmadik esztendejében, Karar havában, az istenség temetésének napján. És a templomában az istenség szobrának évei [legyenek annyian], mint ezek a ‘csillagok’ (bullae).» [Ford. © Dr. Bonaniné Tamás-Tarr Melinda]

 

Etruszk szöveg olaszul:

 

«T.V. capo magiaro, avendo creato questo tempio (sepolcro?) e questo simulacro/sacello sotto la guida di Uni-Astarte, ha offerto in voto il luogo per l’alloggiamento e il monumento.

Nel terzo anno, (č avvenuto) l’adempimento delle richieste degli stranieri col seppellimento del sole (ceppo, fuoco, immagine sacra), e di quelle degli Alsiesi con la guarnizione di stelle d’oro sul telaio da appendere. E cosě/con ciň (siano) gli anni del sacello tanti quanti (indicati) dalle bullae

 

Magyarul: «T.V. [Ford. mgj.: Thefario Velianio] magyar vezér miután Uni-Astarte vezetésével létrehozta a templomot (sírboltot?) és ezt a (bálvány)szobrot/szentélyt, fogadalomból ezt a helyet szállásnak és emlékműnek ajánlotta fel.

A harmadik esztendőben a nap (fatönk, tűz, szentkép) temetésével [megtörtént] a idegenek (külföldiek) kérésének teljesítése, és az arany csillagokkal szegélyezett felfüggeszthető kerettel az alsiumiaiké. És így/ ezzel a szentély évei annyian (legyenek), mint amennyit a bullaek (mutatnak).» [Ford. © Dr. Bonaniné Tamás-Tarr Melinda]

 

   Természetesen mind Mario Alinei, mind Massimo Pittau történeti-linguisztikai megjegyzésekkel támasztják alá mondanivalójukat, amelyeket nagy terjedelmük miatt nem idézek.

Ami a “szent helyeket” illeti, Alinei szerint a két szöveg összehasonlítása lehetővé teszi azon megállapítást, hogy mindkettőben van egy alapvető kettéosztás, amely a föníciai szövegben a <szent hely> ~ <a templomban> és a <szobor/szentély> ~ <a templomban> párossal fejeződik ki, és az etruszk szövegben a <templom> ~ <bálványszobor (bálványkép)/szentély> párossal és a <szállás> ~ <emlékmű> parafrazálásával, s ebből a végén csak a <szentély> kifejezés tér vissza. Különösen az etruszk szövegben előforduló két fogalom, a tmia és a heramasva tekinthető és értelmezhető jövevényszavaknak: az első görögből, a második latinból átvett fogalom; s úgy tűnik, hogy csak később váltak “szállás” (görögből), és “emlékmű” (latinból) értelemben az etruszk szókészlet részévé.

Alinei megállapítása szerint a probléma megoldatlan és a vallás területére tevődik át: ebben az értelem-ben a két szöveg konfrontálásakor tisztázni és világosabbá kell tenni, hogy ezek a szövegek, a föníciai-pun szövegben a “napáldozat” az “istenség temetése” és az “istenség szobra/szentélye” milyen kapcsolatban állnak egymással, valamint a két szöveg idézett kifejezései milyen viszonyban vannak az etruszk szöveg “nap (tönk, tűz, szentkép) temetésével”. Úgy tűnik, hogy minden világos – állapítja meg Alinei a könyvében -, úgy van, ahogyan már sok másokkal együtt leszögezte Pallottino, Colonna, Garbini, Garbininé Levi Della Vida: mégpedig, hogy ezek a lemezek elsődlegesen politikai érvényességűek, mint pl. a VI. század végi etruszk- karthágói szövetség megünneplése. Most már világosabbá vált, hogy ez a szövetség nemcsak a nyelvi kontextusban és a templom építésének dokumentumaiban fordul elő, hanem természetesen az etruszk mellett a föníciai nyelv használatából is, valamint az istenség temetésének ünnepélyes szertartásából előbukkan, amely nem etruszk ünnep volt, hanem föníciai. [Garbini 1965, 45].

   A kétnyelvű dokumentum természetesen kifejezte a két uralkodó réteg közös célját: a Tirrén-tenger feletti politikai és gazdasági uralmát, mely természetesen alapvető fontosságú volt a VI. században: hiszen ettől nemcsak Caere/Alsium vált az egyik legfontosabb tirrén-tengeri kikötővé, hanem az etruszkok és a karthágóiak is létrehozták a görögök elleni szövetségüket a Tirrén térség feletti domínium megszerzése érdekében. Éppen Kr.e. 540-ben nyerte meg e két szövetség a szárd tengeri hajócsatát a phokisziakkal szemben.

   A szövegek és a kulturális keret kétségtelen vallásos jellegét – még akkor is, ha nem eléggé tisztázott – úgy kell értelmezni, mint a politikai szándékok egyszerű – a szóban forgó időszakra jellemző – vallásos köntösbe öltöztetését. A második (vagy B) lemez, azaz az etruszk lemez ezt igazolja és meg is erősíti. Íme ezzel kapcsolatban egy rövid kivonat Alinei könyvéből:

«Nac θefarie veliiunas θamuce eleva etanal masan tiurunias śelace va­cal tmial avilҳval amuce pulumҳva snuiaoф»

[Fordítói megjegyzés: Alinei ezen fenti szöveg olasz fordítását nem idéztem az eredeti cikkemben, most itt pótolom. Olaszul: «Il grande Thefario Velianio ha fissato l’atto costitutivo, ha ridato vita alle condizioni della nazione, il rito del tempio č stato annuale con le bullae l’alleanza futura.» Magyarul: «A nagy Thefario Velianio rögzítette az alapító okiratot, felélesztette a nemzeti feltételeket, évenként volt a templomi rítus a bullaekkal a jövőbeli szövetség. (Ford. Dr. Bonaniné Tamás Tarr Melinda) ]

«Nac θefarie veliiunas «il grande Th. V./«a nagy Th. V.»: Ebben a szövegkörnyezetben, ahol a nemesi Veliiunas alakja eltérő, az atonikus (hangsúlytalan) vokalizmussal és általánosabban a morfológia hajlékonyságával (rugalmasságával) magyarázható: magyarul, a nac nem lehet esetrag, mint az A) lemezen, vagy határozószó, mint a vetulonai csészén; mert ha az lenne, akkor a követnie kellene bővítményt, s nem megelőznie. Ellenben úgy kell értelmezni , mint a nacna “nagy” alapfokú melléknevet, amely a magyarban, mint a “nagy”-nak megszólító alakja használatos, mélyen meggyökerezett és nemcsak rokonságot jelöl (nagyanya nagyapa nagybácsi stb.) hanem tiszteletadás kifejezésére is szolgál, úgymint a nagy méltóság jelölésére mint pl., nagyságos úr, nagysága, nagysága, nagyasszony, nagyfejedelem, nagyherceg, nagykövet, Nagyméltóságod, nagytekintetű, nagytiszteletű úr [Meg kell jegyeznem, hogy Mario Alinei tévesen magyarázza az olasz olvasóknak a “nagybácsi” fogalmát: a nagybácsi-t “grande zio”-nak (=nagy nagybácsi) fordítja és a nagybácsi apjának ( = padre del grande zio) értelmezi.]

   Bodnár Erika «Az etruszk–magyar aranylemezek titka» c. könyvének 44-48. oldalán, találhatjuk az ő olvasatának eredményét. Bodnár Erika javaslatai Pittau és Alinei megoldásaitól teljesen eltérők. Könyvének 47. oldalán az alábbiakat mondja: «Nem állítom, hogy teljesen tökéletes a szöveg olvasata, valószínűleg lehetne még rajta finomítani, abban azonban teljesen biztosak lehetünk, hogy ez az írás is magyar, mégpedig egy egészen hétköznapi levél szövege, amelyet egy anya, vagy egy apa írhatott jóval időszámítás előtt a lányának. Érdekes…» [Nota: Majd így folytatja, amit az olasz nyelvű cikkemben nem idéztem: «Időszámítás előtti őseink ezek szerint folyamatosan írtak és olvastak, ráadásul aranylemezeket használtak az íráshoz. Akkor, amikor Európa, önmagukat a civilizáció megteremtőinek tartó népei, bizony még kunyhókban éltek…»]

   Varga Géza írástörténész – az előző cikkemben hivatkoztam rá –, aki 35 esztendeje foglalkozik a székely rovásírással és eredetének problematikájával, többek között az alábbiakat írta nekem (ld. a teljes levelet az Osservatorio Letterarario 2006./51-52. számának «Függelék»-ében):

«...Ami az etruszk írást illeti, ezzel eddig nem nagyon foglalkoztam, pedig érdemes lenne.

 Bodnár Erika és a korábbi etruszkológusok munkájában az írásjelek hangzósításában mutatkozik a leglényegesebb eltérés. Azaz a hagyományosok a görög (latin, sémi) jelekkel rokon hangértékeket tulajdonítják az etruszk jeleknek is, míg Bodnár Erika a székely jelek hangértékéből indul ki. Mindkét megoldás lehet részben jó és részben hibás. Aprómunka szükséges annak eldöntéséhez, hogy melyik jel esetében melyik a helyes hangzósítás.

Ebben a kérdésben, az etruszk és a magyar nyelv és írás kapcsolatának kutatásában, úgy lehetne továbblépni (ellenőrizni), ha előszednénk azon etruszk szavak etruszk írásképét, amelyeket Alinei és mások eléggé hihetően magyarral azonosítottak. Ez a betűzés tehát azon az újabb feltételezésen alapulna, hogy az etruszk és a magyar nyelv rokonok. S ezeknek az immár jobbára ismert hangzású szavaknak a jeleit kellene összevetni a székely írás jeleivel. Így kaphatunk egy (az eddigieknél valamivel igazoltabb hangzású) új etruszk ábécét (az etruszk jelek új, vagy ellenőrzöttebb hangzósítását), amely a további megfejtések kiinduló alapja lehet.

Bodnár Erika olvasatát egyébként hibásnak tartom, mert a kapott szöveg zavaros és értelmetlen. A szellemes és balladai magyarázattal együtt is az. Ennél hihetőbb, hogy a kő határkő volt. Persze az etruszkok éppen elég sírfeliratot (emlékkövet) is hagytak maguk után...»

   Bodnár Erika az általa javasolt megoldásokon kívül – összesen 38 írásemléket fejtett meg – az etruszk hagyaték és a magyar hagyomány hasonlóságaira hívja fel a figyelmünket, természetesen megjegyezve, hogy «mindez persze nem tudományos érvényű összehasonlítás, sokkal inkább játék...» Könyvében tanulmányozhatunk jó néhány fényképet, amikre ráírányítja figyelmünket: pl. összehasonlíttatja az etruszk fekete kerámiát („bucchero”-t) a nádudvari és mohácsi kerámiákkal. Könyvében felsorolja – ezt sem említettem meg az olasz nyelvű munkámban, csak a képek összehasonlítására hívtam fel az olasz olvasók figyelmét – azokat a helységneveket, ahol fekete kerámiát készítettek: Közép- és Észak-Európában, Indiában, Egyiptomban, Mexikóban és Peruban. Hazánkban pedig: a honfoglalás körüli időkből ismert Szentesen, Mezőtúron, Hódmezővásárhelyen, Tiszafüreden, Kunmadarason, Dőrön, Leányváron, Komáromban, Tatán, Tüskeváron. Napjaikban is készítenek az alábbi helyeken: Mohácson, Nádudvaron, Csíkdánfalván. Ha a kezükbe akad a könyv, vagy az eredeti cikkem olvassák az interneten, vagy a fent említett folyoirat nyomtatott példányaiban kérem, különösen figyelemmel nézzék a fejét hátrafordító szarvasok figuráját, vagy a női és férfi portrét! Bodnár Erika etruszk férfi portrékat ültetett magyar fényképekre. Az alábbiakat mondja ezzel kapcsolatban: «Az eredmény magáért beszél. Figyeljék meg a fejformákat és az arcvonásokat, vagy az etruszk palóc, kalotaszegi díszítőelemek hasonlóságait!

   Bodnár Erika szerint az építészeti hagyományban is találunk hasonlóságokat, hiszen az etruszk templom alaprajza teljesen megegyezik a magyar háromosztatú parasztház alaprajzával.

Bodnár Erika a 38 etruszk szöveg olvasata alapján kijelenti, hogy ezek s szövegek magyar nyelvűek. Érvei az alábbiak:

1.                       Ugyanazzal az ábécével olvashatók. Az ábécé a székely-magyar rovásírás betűiből és hangjaiból áll össze. (Lásd marosvásárhelyi kézirat.)

2.                       Az olvasás szabályai megfelelnek a székely-magyar rovásírás szabályainak.

3.                       Az olvasat összefüggő, ma is érthető magyar szöveget eredményez, melyet helyenként képek is alátámasztanak.

Arra, hogy mit mond ezzel szemben a hivatalos etruszkológia, az alábbiakat válaszolja:

1.                       A szövegek a görög ábécé segítségével olvashatók ugyan, de nem érthetők.

2.                       Senki nem ismeri az etruszkok nyelvét, a nyelv kihalt.

3.                       Nincsenek kétnyelvű szövegek, amelyek segítségével esetleg közelebb lehetne jutni a megoldáshoz.

4.                       Legtöbb “fordítás” fiktív, kitalált szótárak alapján készül és leginkább lefordíthatatlan személy és helynevekből áll.

   Bodnár Erika az olvasókra bízza a választást: «Önökre bízom, hogy eldöntsék, melyik érvrendszer a helytállóbb… […] Az etruszkok magyarul beszéltek.Akkor vajon melyik népnek az elődei?!»

Az etruszkok eredete még mindig nem tisztázott, noha már az ókor óta számos elmélet próbál meg számot adni róla. Hérodotosz szerint Kis-Ázsiából vándoroltak be, a Halikarnasszoszi Dionüsziosz szerint őslakók voltak, egy modern elmélet szerint pedig (Pallottino, ill. Altheim) az etruszk nép a bevándorló indoeurópai népek és az őslakó mediterrán népesség egybeolvadásából jött létre. Településeik az Kr. e. 10–11. században jelentek meg, előbb a Tirrén-tenger partján, majd a félsziget belsejében, a Tiberis és az Arno folyók közötti vidéken, a mai Toszkána és Emilia tartományok területén...

   Tavaly februárban egy ferrarai tudós azt állította, hogy kihalhattak az etruszkok...

   Arra a kérdésre, hogy a toszkánaiak azok utódai-e nem adott biztos és határozott választ, sőt! Mindaz, ami évekig bizonyosság volt, most, e tudós, Guido Barbujani ferrarai genetikus vezette kutatásokat követően bizonytalan. Ebben a kutatómunkában részt vettek még a ferrarai Tudományegyetem biológia tanszékéről Cristiano Vernesi és Giorgio Bertorelle genetikusok a  firenzei Tudományegyetem biológia tanszékéről pedig David Caramelli antropológus. A tudományos kutatásokból az derül ki, hogy ez, a valószínű italicus, de a törökökhöz hasonló tulajdonságokkal rendelkező antik nép kihalhatott, mégpedig utódok nélkül. E négy tudós a pisai és barcellonai egyetem közreműködő kollégáival együttesen jutott erre a megállapításra, az  etruszk területekről (Adria, Capua, Volterra, Tarquinia, Magliano és Marsiliana) összegyűjtött 80 egyén Dna mintája alapján, amelyek közül 28-at selejteztek, mert feltételezhetően a századok folyamán más eredetű egyedekkel keveredhettek. 

   Íme az eredmény:  Genetikailag  az etruszkok hasonlók voltak hozzánk európaiakhoz, de nem azonosak. Ez bizonyossággal állítható: az adatokat a modern népekével összehasonlítva meg tudták állapítani, hogy egyetlen népről  van szó és nem különböző Dna-val jellemző különféle csoportokból álló emberekről. De a kutatás nem állt itt le, hanem tovább folytatták figyelembe véve Robert Tyko az előkelők sírjából előkerült csontvázakra épített elméletét. Eszerint ez a magas rangú társadalmi réteg valóban kihalhatott, de nem e nép megmaradt alsó rétege, amit a mai körülmények között még nem tudnak kutatási vizsgálatok tárgyává tenni. Néhány héttel ezelőtt a ferrarai genetikus egy riportban a kutatások ereményeként továbblépve kijelentette, hogy a mai toszkánok nem az etruszkok leszármazottai...

   Mario Alinei «Etruszk, mint a magyar egyik archaikus formája» c. könyvében az európai nyelvek eredetével kapcsolatos kutatásai eredményeként következtetett elmélete alapján bizonyítani szándékozik az etruszk rokonságát a magyarral. Ennek alapjául a két nyelv közötti  számos nyelvi, valamint  az etruszk és az ősi magyar tisztségek  hasonlósága szolgál. Ezek tették lehetővé a szerző számára a legjobb etruszk tudományban  elért eredmények javarészének megerősítését s  azok továbbfejlesztését, valamint az eddigi lefordított szövegek pontosabb fordításait és a mai napig még lefordíthatatlannak tartott, vagy csak részben lefordított szövegek megfejtését. A könyv az etruszk őstörténet eddig elért eredményeinek újraértelmezésével, s ezzel az ősmagyarok honfoglalási dátumának új hipotézisével zárul....

    Ehhez a témához kapcsolódnak Bodnár Erika megfejtései is.  38 etruszk szöveg olvasata alapján kijelenti: «Az etruszkok magyarul beszéltek. …Akkor vajon melyik népnek az elődei?!»

   Hogy neki adunk-e igazat, avagy az etruszkológusok mai hivatalos álláspontjának, ránk olvasókra bízza...

 

HELYESBÍTÉS: Az «Osservatori Letterario» 49/50. számában megjelent cikket követően értesítést kaptunk Bodnár Erikától, aki közli a lap szerkesztőségével, hogy a lap 56. oldalán található ábécé betűi elcsúsztak. Mivel a szerzőnő könyvében is elcsúsztak, így a lapban is tévesen jelent meg.

* A szóban forgó illusztrációkkal ellátott teljes cikkek, írások:

 

AZ ETRUSZK ÍRÁSRÓL: A perugiai határkő - «Valóban etruszk írás?» - I.

A határkő feliratával foglalkozó eredeti olasz nyelvű cikk  - ld. az «Osservatorio Letterario» 2006. 49/50. számának nyomtatott példányát - magyar nyelvű, bővített változata.

AZ ETRUSZK ÍRÁSRÓL: A Pyrgi aranylemezekről - «Valóban etruszk írás?» - II.

A Pyrgi lemezekről olvasható eredeti olasz nyelvű írás az Osszevatorio Letterario 2006. 51./52. nyomtatott számában jelent meg: ld. 57-64. old.

AZ ETRUSZKOKRÓL ÉS NYELVÜKRŐL…

 

Kapcsolódó témák: Szakmai visszhang, Etruszk levelek I., Magyar-etruszk rokonság kérdése magyar szemmel, Olvasói vélemények, Hangos etruszk ábc

Ezt az összefoglaló, kivonatos összeállítást -  felkérésre - elsőként megjelentettem a  Nostromo művészeti portálon.

 Ferrara, 2006. június. 27.

© Dr. Bonaniné Tamás-Tarr Melinda/Osservatorio Letterario

OSSERVATORIO LETTERARIO

***Ferrara e l'Altrove ***

©

 

FASCICOLO PRECEDENTE - PORTALE IN UNGHERESE/TESTVÉRMÚZSÁK - MAGYAR NYELVŰ PORTÁL -  GALLERIA LETTERARIA/IRODALMI GALÉRIA - OSSERVATORIO/FIGYELŐ    ARCHIVIO DEI FASCICOLI EDITI/MEGJELENT SZÁMOK ARCHÍVUMA   -  UNGAROHOME - ARCHIVIO-DGL/ARCHÍVUM-DGL - ARCHIVIO-DGL1/ARCHÍVUM-DGL1

 

HOME